Bajmok, 2018.

Minden alkalommal örömmel pályázunk a Rákóczi Szövetség Március 15-i Diákutaztatási Programjára, de amikor személyes ismeretség köt bennünket egy-egy intézményhez, településhez, még izgalmasabb a pályázat elbírálásának eredményét kivárni. Így történt ez idén is, amikor Bajmokon, a Vajdaságban szerettünk volna megemlékezni a március 15-i eseményekre.


Nagy örömünkre, benne voltunk abban a 19 intézményben, akik a Vajdaságba utazhattak. 2018.03.23-án, reggel korán indultunk útnak Martfűről. Még a hideg időjárás sem szegte jó hangulatunkat az utazás során.
Némi várakozás után sikeresen átjutottunk mindkét határon és csodálkozva vettük észre, hogy az időjárás a hidegről télire váltott, sűrű hóesés várt bennünket a Délvidéken. Az időjárás előrejelzés igaznak bizonyult, de valahogy senki sem hitte, hogy délebbre utazva a télbe csöppenünk.
Mivel Bajmokon a délutáni órákban vártak bennünket, közkívánatra, mint minden egyes alkalommal, megálltunk a szabadkai piacon. A fiúk leginkább csak egy jó hamburgerre vágytak, a lányok pedig megtekintették az aktuális nadrág, póló, táska, cipő felhozatalt. Többen jó vásárlást bonyolítottak le.
Miután megebédeltünk, elindultunk Bajmokra. Halász József, nyugdíjas munkatársunk szülőfalujába.

Bajmok, Szabadkától 23 kilóméterrel helyezkedik el Észak-Bácskában. Régebben igen nagy számban éltek itt magyarok, de számuk a délszláv háború óta lényegesen lecsökkent. A helyi általános iskola két tanítási nyelven oktat: magyarul és szerbül. Amikor elérkeztünk az iskolához, az ottani felsős tanulókkal lefényképezkedtünk az iskola előtt és elindultunk a helyi magyar kulturális központ épületébe, a Dózsa György Egyesületbe. Ott, Mojzes Lívia fogadott bennünket és betessékelt az udvarba, a Dózsa szobor köré és mondott néhány mondatot a központról, amelynek főképpen az lenne a célja, hogy a helyi magyarságot összetartsa, a helyi és magyar hagyományokat ápolja, őrizze. Elmondása alapján, a kulturális központot Mojzes Antal, vagy mindenki által „tanítóbácsi”-ként ismert pedagógus és lelkes helytörténész alapította. Mivel célja a magyarság kulturális életének szervezése volt, Anti bácsi jó kapcsolatot ápolt a környező országok magyarlakta településeinek vezetőivel, lakosaival. A Dózsa szobor Erdélyből került Bajmokra, egy ottani fafaragó műve, amely az udvarban emlékeztet mindenkit az intézmény névadójára. A diákok szívesen készítettek képet a szoborral. Vendéglátónk azt is elmondta, hogy az épület sajnos felújításra szorul. Mivel azonban támogatást nem kapnak, saját erőből kell a számlákat fizetni, a felújítási költségeket megtéríteni, egyszerre nem sok munkálatot tudnak bevállalni. A Dózsa György Magyar Művelődési Központ minden dolgozója önkéntes alapon végzi munkáját. Bámulatos és meglepő, hogy a mai világban még akadnak ilyen fiatal, lelkes és tettre kész fiatalok, akik boldogan tevékenykednek a nagyon kis létszámúra zsugorodott magyarság érdekében. Ott jártunkkor éppen egy Retró Bulit szerveztek, a következő napon pedig Húsvéti kézműves foglalkozást a kisgyerekeknek. A rendezvények bevételét az épület felújítására fordítják. Sajnos nem mindenki nézi jó szemmel az aktív közösségi tevékenységeket, sok kritikát kapnak, de ők inkább a pozitívumokat hallgatják meg és teszik tovább a dolgukat.
Ezután Lívia meghívott bennünket a kör dísztermébe, ahol elmondta, hogy azt a termet bálakra, lakodalmakra és ünnepségek lebonyolítására használják. Sajnos nem tudták felfűteni a mérete miatt, de egy rövid műsort így is előadtak a martfűi diákok. Az ünnepi köszöntőt szavalatok követték, majd pedig közös éneklésre került sor.  Mivel a terem akusztikája kitűnő, még mikrofont sem használtak a tanulók, de vendégek és vendéglátók teljesen átélték a szó és ének erejét.
A helyi általános iskola tanulói ezután visszamentek az iskolába. Mi elkísértük őket és közben megtekintettük az ortodox haranglábat és templomot, amelyek a falu központjában épültek az elmúlt húsz évben.
Kicsit félve indultunk el az Akácfához, mert nem tudtuk biztosra, hogy az emlékhely mennyire megközelíthető.
Pár perc utazást követően értünk az emlékhelyhez, amely a múlt század kilencvenes éveiben jött létre és emléket szeretne állítani az 1944. november 2-án, Halottak napján, ártatlanul kivégzett 150 bajmoki és környékbeli magyar és sváb nemzetiségű férfi számára. Ez az esemény csak egy kis része volt az abban az időben az egész Vajdaságot érintő megtorlás hullámnak. A titoi partizán hadsereg a legfőbb vezetés beleegyezésével vitte végbe ezt a elborzasztó kivégzéssorozatot az 1942 februárjának Hideg Napokként elhíresült újvidéki vérengzésre adott kíméletlen válaszként.
A helyszínen Halász József tanár úr egy rövid megemlékezést tartott, elmondta a helyhez köthető eseménysort, felidézve az 1944 novemberének történéseit. A diákjaink megtudhatták, hogy tanár úr anyai nagyapja, Sevarac Péter, is ekkor esett az események áldozatául.

Az elbeszélés után diákjaink megtekintették az emléktáblákat, ahol a kivégzettek nevei olvashatók, néhány kép is készült a helyszínről, majd a csoport elindult az autóbuszok felé.
A Bajmokon eltöltött idő végének közeledtével még a nap is megmutatkozott, így nem túl komor hangulatban hagytuk magunk mögött a tanár úr szülőfaluját. Búcsút intettünk Bajmoknak, a piac mellett elhaladva újra felidéztük a hamburgerek ízét és a határátkelő felé vettük az irányt.
A határátkelés rövidebb volt a reggelinél, így mindenki időben hazakerült, és kipihenhette a vajdasági kirándulás fáradalmait, hiszen a következő napon a Damjanich Túra szolgáltatott feladatot. A túra során, a kiránduló tanulók részletesen beszámoltak társaiknak, barátaiknak a látottakról, hallottakról így adva ízelítőt a következő kiránduláshoz.

Martfű, 2018.03.25.                                                                   Halász Kornélia